- Nem, nem,nem és nem! - csattantam fel. - Tőle nem kérek bocsánatot.
- Miért? - kérdezte Curtis.
- Ő volt az egyetlen ellenségem. Utáltam. Meg még most is. Inkább neki kéne elnézést kérnie tőlem. Az a lány egy borzalom.
- Elmagyaráznád, hogy mi is tett?
- Oké. Szóval minden úgy kezdődik, mint egy kis tündéri mese. Két angyali kislány, (akik legjobb barátnők) sétál az utcán és fogócskázik. A kis szőkeség fut a barátnője elől, majd amikor már nagyon közel van hozzá a fogó, "véletlenül" ellöki. Akkor jön egy kerékpáros. Az ellökött kislány a járda közepén. És bummm....
- De nem is direkt volt és még kicsik voltatok - fogta fel a hallottakat Curt.
- Tuti, hogy direkt volt. Tudom. Attól a pillanattól kezdve megutáltam volna, ha éppen nem vesztem el miatta az eszméletem.
- Lehet, hogy addig egy csomószor bocsánatot kért.
- Biztos nem. Megkérhetnélek rá, hogy ne védd azt a kígyót. Nem mellesleg pedig én vagyok az okosabb nála.
- Hallod jól félreismertelek. Olyan vagy, mint a testvérem. Mindig csak a verseny. - amit akkor Curtis mondott, teljesen megváltoztatta, az addigi elképzeléseimet. Mi van, ha igaza van? Végülis nem ártott nekem azon kívül semmit. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor beléptem Molly szobájába.
A lány éppen a laptopján böngészett valamit, a visszafogott, sárga hálójában. Hányszor elképzeltem, hogy hogyan nézhet ki ez a helyiség. A fantáziám mindig egy "rózsaszín, tele a legújabb cuccokkal" féle termet kötött hozzá.
Nem akartam megijeszteni, ezért először csak halkan megszólítottam:
- Molly!
- Mi? Ki az? - ijedt meg, pedig tényleg nem akartam megriasztani.
- Én vagyok az, Abigail.
- Te hogyhogy itt? - fordult felém, majd elképedt - Veled meg mi történt? - kérdezte.
- Szellem lettem. - jelentettem ki, mintha csak azt közölném, hogy esik az eső.
- Te jó ég! - kiáltott fel. - Te...te meghaltál?
- Én azt hittem, már tudod. - mondtam meglepetten.
- Nem. De hogy?
- Nem baj, ha arról inkább nem beszélnék? - kérdeztem, de már késő volt: zokogni kezdtem.
- De akkor hogyhogy itt vagy? - kérdezte Molly, akiről kiskorom óta tudtam, hogy nem tud vigasztalni.
- Azt hosszú elmesélni, de ha van kedved és időt erre, akkor elmondom. - furcsa módon fel sem merült bennem egész idő alatt, hogy "most majd jól a fejéhez vágok valamit" és láthatóan ő sem emlegette. Gondolom érezte, hogyha még mindig utálnám, akkor nem mentem volna oda.
Mikor mindent elregéltem neki, bocsánatot kértem tőle is, majd kíváncsian vártam, mim változik át. A szájam következett, aminek örültem is, mert a halálom utáni szürke színe mindig a frászt hozta rám. Ilyen és ehhez hasonló örömmel hagytam el Molly-ék házát és mentem aludni ideiglenes otthonomba.
Nem akartam megijeszteni, ezért először csak halkan megszólítottam:
- Molly!
- Mi? Ki az? - ijedt meg, pedig tényleg nem akartam megriasztani.
- Én vagyok az, Abigail.
- Te hogyhogy itt? - fordult felém, majd elképedt - Veled meg mi történt? - kérdezte.
- Szellem lettem. - jelentettem ki, mintha csak azt közölném, hogy esik az eső.
- Te jó ég! - kiáltott fel. - Te...te meghaltál?
- Én azt hittem, már tudod. - mondtam meglepetten.
- Nem. De hogy?
- Nem baj, ha arról inkább nem beszélnék? - kérdeztem, de már késő volt: zokogni kezdtem.
- De akkor hogyhogy itt vagy? - kérdezte Molly, akiről kiskorom óta tudtam, hogy nem tud vigasztalni.
- Azt hosszú elmesélni, de ha van kedved és időt erre, akkor elmondom. - furcsa módon fel sem merült bennem egész idő alatt, hogy "most majd jól a fejéhez vágok valamit" és láthatóan ő sem emlegette. Gondolom érezte, hogyha még mindig utálnám, akkor nem mentem volna oda.
Mikor mindent elregéltem neki, bocsánatot kértem tőle is, majd kíváncsian vártam, mim változik át. A szájam következett, aminek örültem is, mert a halálom utáni szürke színe mindig a frászt hozta rám. Ilyen és ehhez hasonló örömmel hagytam el Molly-ék házát és mentem aludni ideiglenes otthonomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése