Hali! Itt az új rész, remélem
tetszik! ☺
Mivel ezt a témát is lezártuk, végre
el kellett mondanom, hogy mi történt.
- Fiúk, szerintetek én jó rendőr
lennék?
- Mi? - nézett kérdőn a szemembe
Curtis és Jason is érdeklődve tekintett rám.
- A rendőrségen felajánlották, hogy
segíthetnék nekik.
- Komolyan? - kérdezte megint csak az
idősebbik és látszott rajta, hogy szomorú, de azért próbál mosolyt varázsolni
az arcára.
- Teljesen. De én nem tudom,
elvállaljam-e. Szerintetek?
- Ne haragudj Abby, de kérlek ne vállald
el! - vette könyörgőre a figurát Curt.
- Miért is ne? - vontam fel a
szemöldököm.
- Hát...Csak. - húzta el a
száját.
Ekkor már Jason is megszólalt:
- Most gondolkodj el rajta! Mi addig
itt fogunk állni és meg se mukkanunk. Ugye? - fordult Curtis felé.
- Igen.
Engedelmesen el kezdtem töprengeni.
Egészen a halálomig visszapörgettem az emlékezetemet. Eszembe jutott az a sok
fájdalom és kínzás, amit az elrablásom után kaptam. Az önelégült vigyorok
rablóim részéről, a szüleim síró képe, amitől nekem is bőgni támadt kedvem. De
nem fejeztem be a tépelődést, csak lapoztam egyet az emlékeim nagykönyvében. Jó pár oldalt kihagytam, de a Curtisszel való
első találkozásomnál megálltam. Végiggondoltam, majd ugrottam egyet és
már Mollynál voltam. Majd jött Lewis, Rosaly és Percy. Eddig fel sem
tűnt, mennyi barátot szereztem, mióta meggyilkoltak. Őket veszíteném el azzal,
ha elvállalnám a felkérést. Ezt én nem akarom! Elhúztam a számat és kimondtam a
végleges döntést:
- Nem fogadom el. - Curt hangosan sóhajtott és mintha még Jason
arcán is láttam volna a megkönnyebbülés apró nyomát. Rájöttem, jól választottam
és elmosolyodtam.
- Rendben. Akkor én most megyek és
majd a temetésen találkozunk, ami hánykor is lesz?
- 14 órakor kezdődik.
Rápillantottam órám számlapjára, ami
jelezte, hogy kevesebb, mint egy órám van a temetésig, úgyhogy sietősre vettem
a tempót.
- Sziasztok!
A rendőrségre belépve elkezdtem
rohanni a kihallgatás helyszíne felé, de útközben nekiütköztem valakinek. Pont
a keresett ember volt az, úgyhogy rögtön a lényegre törtem.
- Jó napot, vagyis délutánt!
Eldöntöttem és sajnálom, de most nem élnék a lehetőséggel!
- Semmi baj! Azért nagyon köszönjük
ezt a segítséget és ha nem baj, átadnék egy oklevelet.
- Nem lehetne úgy, hogy majd
visszajövök? Temetésre kell mennem.
- Rendben. Akkor szia!
- Viszlát! - köszöntem el és megint
futni kezdtem.
A temetés előtt 3 perccel értem oda,
úgyhogy mire elkezdődött a szertartás, pont sikerült kifújnom magam. A
szememmel megkerestem Jasonéket, majd mikor meglettek, feléjük vettem az
irányt.
A pap rengeteg imát mondott el, majd
a koporsót belehelyezték a gödörbe.
Rosalyt átölelve sírtam és közben
nyugtatgattam a kislányt, akinek másodpercenként folytak le könnycseppek az
arca mindkét oldalán. Mellettem Jason állt és ígéretéhez híven nem
bőgött, de amit a tekintete tükrözött, majdnem egyenlő volt azzal.
Egy váratlan pillanatban az előttem
álló Rosaly egész egyszerűen összeesett. Mindenki döbbenten fordult felénk,
majd odarohantak a sápadt kislányhoz.
- Hívjunk mentőt! - kiáltották páran,
feleslegesen, mert Ros ébredezni kezdett.
- Mi történt? - kérdezte csodálkozva.
Mindenki elkezdett sóhajtozni, hogy
semmi baj és teljesen körbezárták a lányt. Észre sem vették, hogy ezzel csak
ártanak. Végül már maga Rosaly kiáltotta el magát, hogy hagyjanak neki levegőt,
úgyhogy végre kicsit messzebb mentek tőle. Ő pedig lassan föltápászkodott és
ezzel mindenkinek a tudatára adta, hogy nincs semmi baja és nem kell vele
foglalkozni.
A szertartásnak
ezután nem sokkal vége is lett, úgyhogy mehettem vissza a rendőrségre, ahova
Curtis is elkísért. Megkönnyebbültem, amikor megpillantottam a nagy épület
portájánál álló rendőrt , aki mosolyogva köszönt és bevezetett egy terembe.
Szép tágas volt és rengeteg szék volt benne. Elsőre úgy nézett ki, mintha valami
színház szerűség lenne az ülőhelyekkel és az előttük lévő színpadhoz hasonló
térrel. A terem meg volt telve
emberekkel és még az elrablóimat is láttam, akik bilinccsel a kezükön, magukban
motyogtak. Egy ember állt csak kinn és amint meglátott rám mosolygott( legalább
is szerintem annak szánta, még ha én csak egy ijesztő vicsorgást is láttam),
majd kihívott maga mellé.
Következhetett
a papolás. Nekem ez alatt annyi volt a feladatom, hogy végig mosolyogjak és
néha egyetértően bólintsak egyet, még ha az utolsó mondat, amire figyeltem
is 15 perce hangzott el. A nevetőizmaim a szöveg végére teljesen
elfáradtak. Az öregember kezet fogott velem és átadta az oklevelet. Én
megköszöntem, majd mondtam pár, abszolút sablonos szót és kész is voltam.
Közben ránéztem gyilkosaimra, akik olyan tekintettel meredtek vissza rám, hogy
kezdtem attól félni, hogy a nézésükkel meg tudnának ölni, ha éppenséggel nem
lennék halott. Mikor végre vége lett
ennek az egésznek, a rendőr visszakísért a portára. Út közben megkérdeztem tőle,
hogy hány embert öltek meg a gyilkosaim, merthogy azt tudtam, hogy sokat, de,
hogy szám szerint mennyit, azt nem.
- Rajtatok és azon a kisfiún kívül 28-at és még
csak júliusban kezdték.
-
Úristen! - ez volt az első reakcióm és kisebb
sokkot kapva dadogtam egy „Viszlát-ot” majd Curttel együtt elhagytam az
épületet. Mind a ketten a tisztító tűzbe mentünk vissza. A fehér helyen Jason
és Percy beszélgettek egymással. Intettek, majd tovább folytatták a dumálást.
Egy hirtelen ötletem támadt,
amit rögtön el is mondtam Cutis-nek:
- Elhatároztam, hogy megkeresem őket.
- Mi? Kiket?
- A 28 társunkat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése